Washington, D.C.

2014 - gyűlölöm és szeretem. Olyan magasságokba jutottam, gyakorlati és átvitt értelemben is, amikre csak legmerészebb álmaimban gondoltam. Washinton DC és NY - sokan erről álmodoznak fél életükön át, mire kipipálják a bakancslistán. Hatalmas siker, öröm és szerencse. Leírhatatlan boldogság, az igazi adrenalin rush, amikor a lift a 67. emeleten pittyen egyet a Rock tetején. Fülig érő mosoly, szembe tűző nap, és a kubikus táj, ameddig a szem ellát. Ott, fent, valahol a szédítő szabadság mezsgyéjén nyilallt belém először a gondolat, hogy innen lesz csak igazán mély az a mély. Akkor hamar elhessegettem az árnyat. Hosszú ideje küzdök a saját pszichémmel, hogy el kell felejteni a múltba merengést és a  jövőbe révedést - mert az élet legizgalmasabb percei most zajlanak.

Így teltek el a tengeren túli hónapok, a legigazibb boldogságban. Volt ott valódi hullámvasút, érzelmi libikóka, főleg a vége felé. Önismeret, emberismeret, világismeret. Amikor azt hittem, hogy hazatértem, és valamit “kipipáltam”, az élet pedig varázsütésre könnyűvé vált - akkor jöttem rá, mekkorát, de mekkorát tévedtem. Akkor lett csak igazán nehéz.

Ma olvastam egy művészi igényességű, bár kissé közhelyes blogot arról, micsoda ürességet okoz, ha hirtelen teljesülnek a hőn áhított vágyak. Nincs mit hajtani, nincs az az őszinte, bizsergető érzés nap mint nap, hogy talán ma, talán most. Vajon ez is benne lehet a mostani keserűségemben? Vagy ezt már épp a keserűség láttatja bele, holott ott sincs? Nehéz tisztán látni.

Az a fura figura vagyok, akit ha évekkel ezelőtt megkérdeztek, hova szeretne eljutni, akkor először Brüsszelt válaszolta (hemi? ahol a világos szürke felhők már egy derűs napot jelentenek?), majd az elképesztően izgalmas NY helyett is a picike, unalmas (nemigaz!!) Washington DC-t bökte ki. Akartam, nagyon-nagyon akartam, még ha nem is szőtte át a mindennapjaimat az álmodozás. Valahol, valaki, valamiért mégis így rendezte meg a darabot. Ott voltam, láttam, ízleltem, szagoltam, tapintottam.

Most itt ülök, otthon, a szobámban. Hónapok óta. 14 éves koromban szakadtam el ettől a valóságtól. Mintha visszafelé forogna az idő, vastalpakon, meg-megállva. Gondolkodom, gondolkodom és gondolkodom. Mindennek a világon oka van, a véletlen csak egy kényelmes gondolat. Tanulnom kell, alázatot és türelmet gyakorolni - és megerősítenem magam, hogy van értelme, eddig is volt értelme, ezután is. Hallgatni a belső hangra, ami minden döntéshelyzetből kivezetett.

Érzem, de nem hallom, nézem, de nem látom. De tudom, hogy ott van, kiabál!

Quo vadis, Dia?

#hope2015

Az utolsó napom olyannyira mozgalmasra sikeredett, hogy még egy röpke posztra sem futotta az időmből. A pakolás és a búcsúzás fáradtsága kimerített, de az irgalmatlanul hosszú út után pénteken délután 5-kor HAZAÉRTEM. 

:)

Utolsó nap. Nyilván mozgalmasan telt, beszereztem az utolsó csokikat, kütyüket. Elköszöntem a kollégáktól, megkapták a kis “szeretetcsomagot”: bonbont, a bort és a képeslapot. Elkészült búcsúzóul a paprikáscsirke és a rakott krumpli is. Megvoltak a búcsúölelések. Mi maradt hátra? Hát naná, hogy a pakoláspara!!!!! :O Ez rossz lesz holnap, nagyon. A “szörnyeteg” útrakész. Már megint.

De órák kérdése, és újra Európában vagyok :)

Ilyen az, amikor megérkezel egy amerikai városba. Mindig!

Búcsúeste a Creature Streeten. Az egyik utolsó esténk, ahol mindenki ott volt. Volt kis sírás, egymásba borulás, és még a pittsburgh-i “erődöt” is felelevenítettük a kandalló mellett… :) Egészen bohókás jelenet volt hajnali 4 óra tájban megágyazni a padlón, de ezekért a pillanatokért (is) volt érdemes ez a pár hónap.

Mindig búcsúzunk, mindig újrakezdünk - ez így van rendjén. De jó érzés tudni, hogy olyan mérföldköveket hagyunk magunk után, amikhez bármikor vissza-visszatérhetünk, hogy leporoljuk a vitrinbe tett álmokat, és emlékeztessenek, honnan hová értünk.

Búcsúest, újra. Vegyes érzésekkel.