Washington, D.C.

Fáradtan kezdtem a hetet (talán a szombati garázsrock party vagy a Super Bowl? kitudja). Még a hétfői, határozottan érdekes előadók sem tudtak igazán felvillanyozni. A keddi vesszőfutásom a cipésszel és az edzőteremmel (dupla fail) sem segített, hogy energizáljam magam. De szerdán, hipp-hopp, varázsütésre beindult a gépezet. Először megtartottuk a hearinget (meghallgatás, ahol a State Department, azaz külügyminisztérium egyik helyettes államtitkárát kérdezték a honatyák), ami jól sikerült, és végre megvolt az első olyan feladat, amihez valamelyest hozzájárultam :) Érezhető volt a felszabadultság utána az irodában, nevetgélt, viccelődött mindenki. Mint aki jól végezte dolgát, vidáman hazaindultam, de még éppen időben jött az sms: reception, azaz állófogadás! Nem is akárhol, a Capitolium tövében található botanikus kertben (hatalmas üvegház)! Több se kellett, az első adandó alkalommal (pont időben) lepattantam a buszról, átszáguldottam a Mall-on, egy pillanatra belefeledkeztem az esti kongresszus pazar látványába, és már ott is voltam. Tejjel-mézzel folyó Kánaán. Rákocskák, mini hamburgerek, csirkefalatkák, zöldségek, krékerek…csokiba mártott eper és társai, mindez pálmafák, csobogók és egyéb trópusi növények árnyékában. Igazi paradicsom a hozzánk hasonló “jövevényeknek”. :) 

A mai csütörtöki nap sem telt el izgalmak nélkül: délben találkozónk volt Tom Lantos feleségével, aki egyben a program egyik legnagyobb szponzora is. Nem akárhol volt az ebéd: a Capitolium épületében, kizárólag képviselőknek fenntartott étteremben. Jó kedélyű beszélgetés és ebéd volt, igazi élmény egy ilyen formátumú hölggyel a kongresszusban magyarul beszélgetni :) Utána tettünk egy kisebb túrát, megnéztük az üléstermet, ahol Obama (úgy általában az elnök) tartja évértékelő beszédét. A terem üres volt, mert éppen szünetet tartottak a szavazások között, de így is egészen egyedülálló volt látni. Megjegyzés: kezd olyan érzésem lenni, hogy minden parlamenti ülésterem nagyobbnak tűnik a tévén keresztül. Sajnos itt nem lehetett fényképezni. Éppúgy, ahogy az alábbi, monumentális (egy egész falat befed!) festményt sem, ezért rákerestem:

Az USA alkotmányának aláírása

Holnap, azaz pénteken pedig Pentagon-túrára megyünk. Mi jön még ezen a héten? Ez már amerikanizálódás, nincs mese. :)

Eddig többnyire csak jókat írtam az ígéret földjéről, leszámítva, hogy kenyérnek hívják a kalácsot. Azért van egynéhány számomra felfoghatatlan dolog, ami tényleg azzal magyarázható, hogy ez itt kérem AMERIKA. Nézz nagyot, képedj el, majd csendben fogadd el. Példaként állhat itt a mai napom. Átlagos csütörtöki nap, ingyen ebéddel, az épületek alagútjaiban csatangolással, majd a mélygarázsba(n) (el)tévedéssel. Minden jó, ha jó vége, ezért gondoltam, nem utasítom vissza a gyakornokok meghívását egy kis happy hour-re (vendéglátóhelyeken adott idősávban kedvezményesen fogyasztható étel-ital, azaz gyakornokmágnes). Éppen rendelnék egy csapolt sört (ez a legolcsóbb, és ha már itt vagyok, próbáljuk ki, mi folyik itt), ám az amerikai JOG életbe lép. “Kérném a személyit!” Itt ezt ultrakomolyan veszik. Kezdem megszokni, előkapom a kedves magyar igazolványomat, amin elég világosan látszik kerek 25 évem. Fejcsóválás. Passport. Útlevél. Hmm. Az már pedig nincs. (És nem is lesz. Túl értékes ahhoz, hogy egy női táskában hordjam, csakúgy, hétköznap. Haza akarok ám menni!) De nem. Nem USA-állampolgár vagyok, tehát passport vagy semmi. Oké, akkor narancslé. (ami nem mellesleg még drágább is volt) Kicsit meghökkentem, kiváltképp, mivel egy capitoliumi gyakornok átlagéletkora kb. 20 év. Sebaj, ennyi belefér, főleg, ha bocsánatot is kérnek. Gondoltam ezzel vége a napnak, irány haza, azaz buszról buszra. És itt találtam ismét szembe magam a JOGGAL. Azt hinnéd, hogy szerencsésen elérted a buszt, ami végre haza, szinte házhoz visz, még ülőhelyed is akad, Kánaán! De ebben a pillanatban megtörténik. A tömött busz elindul, és az utolsóként felszállt nő egy fékezésnél elesik. Döbbent csend, majd néhány kéz a földön fekvő felé nyúl. Tapintható a feszültség. Itt már éreztem, hogy baj lesz. És akkor a buszsofőrnő megszólalt: M'am. Az arcokra kiülő rémületből, majd halk “oh no”-kból már tudtam mi történt. Sejted? Ha igen, akkor jártál már a tengeren túlon, mert ilyen az öreg kontinens belseje felé haladva elképzelhetetlen. Odahívja magához a peches hölgyet, akinek részt kell vennie a protokoll szerinti eljárásban. Központ, bejelentés, adatok pontos felvétele, az eset körülményeinek pontos leírása. Szerencsére közben haladt tovább a busz, ám egyszercsak megálltunk. Várjuk a diszpécser visszahívását, és addig bizony a busz nem mehet tovább. Leszállhatunk vagy várhatunk. Elnézéskérés, és természetesen nagyra értékeli a megértésünket. És mindez miért? Miért értem haza másfél óra alatt? Sejted már? Ez Amerika. Itt egy esés a buszon a sofőrök rémálma. Ugyanis a póruljárt lélek bármikor beperelheti a busztársaságot, a sofőrt, a kárpitgyártót, a fékforgalmazót, bárkit. Testi épségének veszélyeztetése miatt. És akkor a sofőrt kirúgják. Hacsak nem követi az ilyen esetekben irányadó protokollt. Ó, igen, mert itt a buszok nagy részén kamerák vannak felszerelve. Őszintén megmondom, nem tudom, ebben a helyzetben mi a legabszurdabb. Maga a procedúra, a diszpécser, a telefonhívások, a busz kiürítése? Vagy a feltételezés, hogy az utas perelni fog? Megjegyzem, a buszsofőrök teljesen korrekten vezetnek a magyar standardokhoz képest. Aki ült már helyi járaton Pesten, Pécsen vagy Győrben, érti, mire gondolok. És ugyanezen a buszon hatalmas betűk jelzik, hol van fenntartott hely a mozgásukban korlátozottaknak és az időseknek. Ha tolószékes személy várakozik a buszmegállóban, egyértelműen őt segíti fel elsőnek a sofőr, az átmenetileg a számára fenntartott helyen ülők pedig zokszó nélkül ugranak fel, amint legördül a rámpa. Szóval ez is Amerika. Meg az is.

Mindenütt egy figyelő szem. Mindenütt.