Ez is Amerika, nagyon Amerika
Eddig többnyire csak jókat írtam az ígéret földjéről, leszámítva, hogy kenyérnek hívják a kalácsot. Azért van egynéhány számomra felfoghatatlan dolog, ami tényleg azzal magyarázható, hogy ez itt kérem AMERIKA. Nézz nagyot, képedj el, majd csendben fogadd el. Példaként állhat itt a mai napom. Átlagos csütörtöki nap, ingyen ebéddel, az épületek alagútjaiban csatangolással, majd a mélygarázsba(n) (el)tévedéssel. Minden jó, ha jó vége, ezért gondoltam, nem utasítom vissza a gyakornokok meghívását egy kis happy hour-re (vendéglátóhelyeken adott idősávban kedvezményesen fogyasztható étel-ital, azaz gyakornokmágnes). Éppen rendelnék egy csapolt sört (ez a legolcsóbb, és ha már itt vagyok, próbáljuk ki, mi folyik itt), ám az amerikai JOG életbe lép. “Kérném a személyit!” Itt ezt ultrakomolyan veszik. Kezdem megszokni, előkapom a kedves magyar igazolványomat, amin elég világosan látszik kerek 25 évem. Fejcsóválás. Passport. Útlevél. Hmm. Az már pedig nincs. (És nem is lesz. Túl értékes ahhoz, hogy egy női táskában hordjam, csakúgy, hétköznap. Haza akarok ám menni!) De nem. Nem USA-állampolgár vagyok, tehát passport vagy semmi. Oké, akkor narancslé. (ami nem mellesleg még drágább is volt) Kicsit meghökkentem, kiváltképp, mivel egy capitoliumi gyakornok átlagéletkora kb. 20 év. Sebaj, ennyi belefér, főleg, ha bocsánatot is kérnek. Gondoltam ezzel vége a napnak, irány haza, azaz buszról buszra. És itt találtam ismét szembe magam a JOGGAL. Azt hinnéd, hogy szerencsésen elérted a buszt, ami végre haza, szinte házhoz visz, még ülőhelyed is akad, Kánaán! De ebben a pillanatban megtörténik. A tömött busz elindul, és az utolsóként felszállt nő egy fékezésnél elesik. Döbbent csend, majd néhány kéz a földön fekvő felé nyúl. Tapintható a feszültség. Itt már éreztem, hogy baj lesz. És akkor a buszsofőrnő megszólalt: M'am. Az arcokra kiülő rémületből, majd halk “oh no”-kból már tudtam mi történt. Sejted? Ha igen, akkor jártál már a tengeren túlon, mert ilyen az öreg kontinens belseje felé haladva elképzelhetetlen. Odahívja magához a peches hölgyet, akinek részt kell vennie a protokoll szerinti eljárásban. Központ, bejelentés, adatok pontos felvétele, az eset körülményeinek pontos leírása. Szerencsére közben haladt tovább a busz, ám egyszercsak megálltunk. Várjuk a diszpécser visszahívását, és addig bizony a busz nem mehet tovább. Leszállhatunk vagy várhatunk. Elnézéskérés, és természetesen nagyra értékeli a megértésünket. És mindez miért? Miért értem haza másfél óra alatt? Sejted már? Ez Amerika. Itt egy esés a buszon a sofőrök rémálma. Ugyanis a póruljárt lélek bármikor beperelheti a busztársaságot, a sofőrt, a kárpitgyártót, a fékforgalmazót, bárkit. Testi épségének veszélyeztetése miatt. És akkor a sofőrt kirúgják. Hacsak nem követi az ilyen esetekben irányadó protokollt. Ó, igen, mert itt a buszok nagy részén kamerák vannak felszerelve. Őszintén megmondom, nem tudom, ebben a helyzetben mi a legabszurdabb. Maga a procedúra, a diszpécser, a telefonhívások, a busz kiürítése? Vagy a feltételezés, hogy az utas perelni fog? Megjegyzem, a buszsofőrök teljesen korrekten vezetnek a magyar standardokhoz képest. Aki ült már helyi járaton Pesten, Pécsen vagy Győrben, érti, mire gondolok. És ugyanezen a buszon hatalmas betűk jelzik, hol van fenntartott hely a mozgásukban korlátozottaknak és az időseknek. Ha tolószékes személy várakozik a buszmegállóban, egyértelműen őt segíti fel elsőnek a sofőr, az átmenetileg a számára fenntartott helyen ülők pedig zokszó nélkül ugranak fel, amint legördül a rámpa. Szóval ez is Amerika. Meg az is.
Mindenütt egy figyelő szem. Mindenütt.
