Washington, D.C.

Ez a hét pont olyan volt, amilyennek elképzeltem DC-t, mielőtt idejöttem. Végre pörgés volt, találkozások, amik feltöltöttek pozitív energiával, ötletekkel. Messziről itt minden rózsaszínnek tűnnik. Vajon tényleg az lenne? Kételkedtem-kételkedem, van bennem egy kis visszahúzó erő a földre. Ez a hét viszont mást volt. Találkoztam személyesen a volt magyar nagykövettel, Simonyi Andrással. Ilyen szerintem csak Washingtonban van. Felhívsz telefonon egy ilyen emberkét, aki rögtön igent mond, és felajánlja, hogy beszélgessetek. Csaknem egy órát voltam a Johns Hopkins Egyetem transz-atlanti tanszékén, amelynek a vezetője. Fantasztikus élmény volt! Beszéltünk az USA-ról, Magyarországról, Putyinról, reményekről és csalódottságról. Igen, arról a csalódásról, amit én is érzek, ha arra gondolok, mennyire elpancsolta a hazám a jó hírét a világban (otthonról lehet nem így látod, de hidd el nekem, így van, sajnos). Mert volt! Nem is gondolnád (én se hittem), de itt ismerik, elismerik (!) és szeretik a magyarokat. Nyilván itt meg kell állni egy percre, mert nem a napi politikát, a kisstílű hatalmi játszmákat és a jön-megy celebeket ismerik. Sok-sok tehetséges honfitársunk érte el itt, Amerikában a szakmai csúcsokat és elismerést. Itt hajlamosak vagyunk egyből belekötni, hogy ‘56, meg családi háttér, meg anyagi háttér, meg zsidó, meg ne túlozzunk, meg szerencse… Lelked rajta. Olvasd el a Csúcsrajáratva c. könyvet. Egyszerre leszel büszke és szomorú.

Roppant szkeptikus voltam az “amerikai álommal” kapcsolatban, amikor megérkeztem. De ez a beszélgetés a volt nagykövettel meggyőzött, hogy ez az az ország, ahol tényleg mindent elérhetsz, ha megvan benned a kitartás és az alázat. Nem-nem, nem rózsaszín ez a világ sem. Telis-tele van számunkra érthetetlen (egészségügyi rendszer, társadalom-biztosítás, vállalatmonstrumok uralma) hibákkal. Azt ugyanakkor nem vitathatjuk el, tudnak valamit, amit csak kevesen a világon. Hinni - magukban és egymásban.